Otthon vagyunk. Lépteink és szavaink súlyát, kezünk munkáját megőrzi az idő. Kis falunk történetét, jövőjét közösen írjuk. A régi családok, az ide születettek, és az újonnan érkezők.

_____________
Történet

Az ókor idején a Cserhát vidékein már éltek emberek, ugyanis az élethez szükséges tényezők: víz, erdők, patakok, legelők, vadak, művelhetõ földek mind rendelkezésre álltak. A környéken végzett ásatások során az 1960-as években szkíta eszközöket találtak, melyeket a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban őriznek. Szkíták Kr. e. VIII. Században vándoroltak ezekre a területekre, kiszorítva a kimmereket, akik előttük itt éltek. A Wenczel okmánytárban található oklevelek már 1265-ben és 1327-ben említik a falut, mely 1170 óta létezik a történészek szerint. 1265-ben V. István király Ágasvár, Bárkány, Tar és Kutasó, valamint a pásztói monostor kegyúri jogát átruházta a Rátót nembeli Istvánra. A falut, kezdetekkor Carsov-nak, majd terra Kuthasov-nak hívták. 1400-1500-as években Gutas nevet viselte a falu. Ekkor több földbirtokosé is volt 1439-ben ezt a vidéket Albert király Báthory Istvánnak adományozta. Az 1550-es időkben a török pusztítás Kutasót is elérte, ekkor a falu megsemmisült és kihalt, a túlélők elmenekültek. A falu ekkor a nógrádi szandzsákhoz tartozott kipusztításáig.

„Ságra és Gyarmatra basa elerede,
De az két kastélba ő egy embert sem lele.

Ott mikoron juta Szécsén vára alá,
Szintén Szent Margit asszonnak napja vala.
Ott porkoláb Árokháti Lőrinc vala.
Azon estve várast várból gyújtották vala.

Lám, nem merék várni az budai basát,
Ott meghasonlának sokan az füst alatt,
Éjjel kiszökének, megyön ki szalathat,
Árokháti hallá, látá csak nyolc szolgáját.

Csakhamar utánnok ő es el-kiugrék,
De nem szalathata, mezőben ellepék,
Mind nyolcadmagával fogva elviteték.
Az jó Szécsén vára szépen erőssítteték.”
Tinódi Lantos Sebestyén 

A török kiűzése után az 1690-es években, felvidéki ágostai (eveangélikus) hitvallású tótok települtek Zólyom, Ostraluka, Bagyin vidékérõl erre a környékre és népesítették be újra Kutasót. Az 1700-as évektõl több uraság birtoka lett a falu: Darvas Ferenc, Zsemberi Zsigmond, Gyürky család, Puky uraság, Schöenberg Zsigmond, gróf Károlyi Erzsébet, Dessewffy Ödönné, Pappenheim Sigfridné, majd az utolsó birtokos 1930-1940 között Füle uraság volt. Ezeknél a birtokosoknál, a szorgalmas, becsületes és rendkívül dolgos, ügyes kutasóiak cselédként dolgoztak az uradalmi házakban. A falu szlovák származását a még ma is használt földrajzi nevek elárulják: Kopanica, Dolina, Hrastya, ill. a Gyetvan, Szlobodnyik, Mihalik személynevek. Az I. és II. világháborúban a kutasói hadkötelesek is résztvettek és haltak szinte mind hősi halált. Az első világháburúban a kutasóiak a 60. egri gyalogezredbe vonultak be, a II. világháború idején a 23. Losonci gyalogezredbe. A községben jelenleg 85 ember él.

A település a Cserhát hegyei között fekszik, Hollókőtől mintegy 10 km-re délre. A Szuha-patak és az Egres-patak közötti lapos részre, a Királykára épült. Tengerszint feletti magassága kb. 300 méter.

Királyka

Kutasó Hollókőtől 13 km-re fekszik, ahová kék túra útvonal vezet a községből. Pásztó 18 km-re található. Kutasóról gyalogosan is elérhető a bujáki, a szandai vár és a sasbérci kilátó.

Megközelíthető Hatvan felől a 21-es számú főúton a hollókői elágazásig, ott balra Hollókő felé, majd Alsótoldtól balra Balassagyarmat felé vezető úton, és végül Cserhátszentiván után ismét balra Bokor felé letérve.

____________
Műhely

Győri László
Csillaglesők

„A városi
nem élvezi,
falun keresd,
mi szép az est.”

Csak arra szép
mindig az ég
sok csillaga,
városban a
csillag soha
nem ragyog úgy.
Mintha Tejút
nem volna már,
a csillagár
halódva jár
a földi fény
legtetején.

A városi
mohón lesi,
de szapora
szemsugara
a látcsövön
akár a könny,
olyan közel
mosódik el.
Ha égre néz,
semmibe vész,
a fényesés
csörgedezés.

A falusi
sose lesi,
hisz tárva van
határtalan.
Éjfél felé
a ház elé
olykor kiül
gondja közül,
s pihenteti
szemét azon
a távoli
tűhalmazon.

Sötét az ég,
olyan sötét,
hogy elvakít
a fény, amint
a sejtekig
ereszkedik.

Egy repülő
tűnik elő,
de hangtalan
minduntalan,
az hírleli,
hogy itteni:
nem egy helyen
áll szüntelen.
Fényt ereget,
amerre megy,
azzal üzen
ütemesen,
tudatja, hogy
itt haladok.

Egy szatelit
közeledik,
egyenletes
fénnyel jelez.
Műhold, amely
úgy vonul el
szemünk előtt,
akár a gőg.

Keresd ilyen
derűs helyen
az ingatag
csillagokat.

Az ég, a menny
történelem,
mert valami
történteti,
új eseményt
terít elénk,
a régi megy,
új közeleg.
Amely imént
keletre tért,
most nyugaton
járó halom.

Az a nehéz
kérdéstevés,
lenéz-e ránk
az a világ?
Borús, balog
látatlanok
vagyunk neki,
vagy azt hiszi,
alája hullt
világ vagyunk?

Takács Gábor
A kakas szerencséje
állatmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kakas. Volt ennek a kakasnak három különleges tolla. Az egyiket szépségemnek, a másodikat kedveskémnek, a harmadikat pedig – ha jól emlékszem a hajdan volt történet részleteire – drágaságomnak hívta. Szépségem volt a legszebb, kedveském a legkedvesebb, drágaságom pedig az a toll, amelyet kakasunk a legnagyobb becsben tartott.
Történt egyszer, hogy amint büszkén sétálgatott és jókedvűen kapirgált a trágyadomb kerítés felőli oldalán, észrevette, hogy kedveském beakadt a szögesdrótba. Még idejében megállt és hátralépett. Így kedveském csak az egyik oldalán szakadt be kissé. A jókedvének azonban egy csapásra vége lett. Aznap estig már semmihez sem volt kedve. Nem találta a helyét. Sokáig nem jött álom a szemére.
Másnap reggel elpanaszolta a tyúkoknak az esetet. Volt, amelyik jajveszékelve sajnálkozott, volt, amelyik felháborodva a gazdát szidta a szögesdrót miatt, de olyan is volt, amelyik rögvest a saját bajáról kezdett kotkodácsolni. Aznap sem volt már kedve beszélgetni senkivel, kivéve az öreg lóval, az esti etetés után. De az öreg a füle botját se mozdította kakasunk története hallatán. A szalmáját szálazta, kitartóan.
Ahogy megérkezett az ősz, és vele a hűvös idő, kakasunk éjszakánként a szállására húzódott. Október végén az egyik éjszaka különösen csípős volt. Nagy volt a csend az istállókban, az ólakban és az udvaron is. Csak a hideg szél süvített. Kakasunk is összehúzta magát, behúzódott a sarokba, hogy ne érje a hideg. Hajnalra aztán elállt a szél. Ő ébredt elsőként, mint ahogy az más mesékben is meg van írva. Amikor lépett egyet, érezte, baj van. Szépségem megfeszült, majd egyszerűen eltört. Szépséges farktollának vége oda volt fagyva a falat alkotó egyik deszkához.
A felkelő nap látványa aznap nem tudta felvidítani. Mérges volt és kétségbeesett. Az öreg lovat a legelőn találta. Érdeklődött, hogyan vészelte át a hideg éjszakát, majd elmondta, milyen baleset történt vele ismét. Az öreg, aki egyébként mindig figyelmes volt és barátságos, most egyszerűen faképnél hagyta.
A tél állandó aggodalmaskodással telt. Elővigyázatosnak kellett lennie, hiszen immáron egyetlen kincseként drágaságom jelentett számára mindent.
Jött az olvadás, a nappalok egyre hosszabbak lettek. A bundás állatok levedlették téli szőrüket, megérkeztek az első költöző madarak délről. A kakas észrevette, hogy a tyúkok esténként sokáig tollászkodnak, hajnalban pedig tollak hevernek szanaszét. Félelem lett úrrá rajta. Néhány nap múlva aztán drágaságom egyszerűen kihullott. A földön hevert, a porban.
„Elvesztettem. Ilyen fiatalon.” – csak ennyit tudott mondani, amikor összetalálkozott az öreg lóval.
A ló a kakasra nézett. „A ménesem legtöbb tagja már korán őszülni kezdett” – mondta. „Én nem. Mindig fényes, szép sárga volt a szőröm. Tetszett nekem, féltettem. Sosem hemperegtem, mint a többiek, nehogy sáros vagy poros legyek. Csak akkor kezdtem szürkülni, amikor már a fiatalokat fogták a rúd mellé, engem pedig – öregségem okán – többnyire csak pihentetett, óvott a gazda.” Elhallgatott, majd kisvártatva harsányan felnyerített. Hangja, mint eleven életöröm áradt szét a környéken. „Szerencsés vagy te, kakas” – tette még hozzá.
A kakas attól a naptól kezdve boldogan élt, amíg meg nem halt.